A bográcsozás valódi ereje sokkal inkább az emberekben van, mint az ételben

Van egy furcsa jelenség. Ültél már olyan vacsorán, ahol minden tökéletes volt? Gyönyörű tányérok. Kiváló bor. Elegáns környezet. Minden részlet a helyén, mégis, tíz percenként valaki a telefonjához nyúlt.

Most képzelj el egy másik estét.

A tűz csendesen pattog. A bogrács lassan rotyog. Valaki fát tesz a parázsra. Egy másik ember megkeveri az ételt. A gyerekek nevetve szaladgálnak az udvaron. Senki nem nézi az óráját, valami megváltozott. Nem azért, mert más étel készül, sokkal inkább azért, mert másképp vagyunk jelen.

Az alapokhoz visszatérve 

Ha minden sallangot lehántunk a bográcsozásról, három alapvető dolog marad.

A tűz.

Az étel.

Az emberek.

Ennyi és mégis ezekre épült az emberi civilizáció. Őseink nem éttermekben építettek kapcsolatokat. Sokkal inkább a tűz körül.

Ott osztották meg az ételt.

Ott meséltek történeteket.

Ott tanították a gyermekeiket.

Ott nevettek.

Ott vitatkoztak.

Ott békültek ki.

A modern pszichológia ma már jól ismeri ezt a jelenséget. A közösen végzett tevékenységek, a közös cél és a közösen megélt élmények mélyebb bizalmat alakítanak ki, mint a puszta beszélgetés. Talán ezért érezzük ma is ösztönösen, hogy egy tűz körül valahogy könnyebb megnyílni, ez sokkal inkább emberi ösztön, mint hagyomány.

A bográcsozás mindenkit ugyanarra a szintre hoz

Van egy érdekes dolog, amit ritkán veszünk észre. Egy tárgyalóban általában mindenki szerepet játszik.

Van vezető.

Van alkalmazott.

Van ügyfél.

Van beszállító.

A bográcsozás mellett ezek a szerepek lassan eltűnnek.

Valaki fát hord.

Valaki hagymát vág.

Valaki megkóstolja az ételt.

Valaki kenyeret szeletel.

Mindenki hozzátesz valamit és pontosan ettől kezd működni a közösség. Nem azért, mert mindenki ugyanazt gondolja, sokkal inkább azért, mert mindenki ugyanazért dolgozik.

Egy hétköznapi történet

Egy édesapa egész héten dolgozik. Reggel siet. Este fáradt. A gyerek iskola után a telefonját nézi. Az anya próbál mindenre figyelni. Mindenki otthon van. Mégis ritkán vannak igazán együtt. Aztán eljön a szombat.

Előkerül a bogrács.

Apa tüzet rak. A gyerek összegyűjti a fadarabokat. Anya előkészíti a zöldségeket. A nagypapa már meséli, hogy régen hogyan főzték a gulyást. Két óra múlva ugyanaz a család ül ugyanazon az udvaron, csak közben történt valami.

Beszélgettek.

Nevettek.

Tanították egymást.

Figyeltek egymásra.

Nem azért kerültek közelebb egymáshoz, mert elkészült az étel, sokkal inkább azért, mert közösen készítették el.

A legerősebb márkák ezt már régóta értik

A világ legismertebb márkái ritkán a termékeikről beszélnek, sokkal inkább arról az érzésről, amelyet az emberek átélnek. Egy sportcipő önmagában csak egy sportcipő, inkább annak az ígéretét hordozza, hogy képes vagy többre. Egy autó önmagában csak egy közlekedési eszköz, inkább a szabadság érzését jelenti.

Egy bográcsozó sem csupán egy eszköz, sokkal inkább egy hely, ahol történetek születnek.

Ahol barátságok mélyülnek.

Ahol családok újra egymásra találnak.

Ahol egy hétköznapi délutánból életre szóló emlék lesz.

A legnagyobb luxus ma már nem a pénz

Régen a luxus azt jelentette, hogy valami drága. Ma sokkal inkább azt jelenti, hogy valamiből kevés van és mi lett a legritkább?

Az osztatlan figyelem.

Egy délután, amikor senki sem siet, egy vacsora, ahol nem rezegnek folyamatosan a telefonok, egy beszélgetés, amelyet nem szakít félbe egy értesítés.

Talán ezért vonz bennünket újra és újra a tűz, nem a lángok miatt, sokkal inkább azért, mert a tűz körül könnyebb jelen lenni.

A The Tootemnél mi ebben hiszünk

Hiszünk abban, hogy a legértékesebb pillanatok nem véletlenül születnek. Teret kell adni nekik. Időt kell hagyni rájuk. Egy jól megrakott tűz nemcsak meleget ad, sokkal inkább lehetőséget arra, hogy az emberek újra egymás felé forduljanak.

Egy bogrács, bográcsozó nem oldja meg a világ problémáit, de képes megteremteni azt a környezetet, ahol újra meghalljuk egymást és néha éppen ennyi elég.

A végén mindenki döntést hoz

Lehet, hogy a következő hétvégén is elkészül az ebéd húsz perc alatt a konyhában és az is lehet, hogy ugyanaz az étel két órán át készül a szabadban. 

A különbség sokkal inkább abban van, mi történik közben.

Húsz év múlva valószínűleg senki sem fog emlékezni arra, melyik lábosban főtt az étel, arra viszont jó eséllyel igen, hogy kik ültek a tűz körül és most állj meg egy pillanatra.

A következő hétvégén egyszerűen szeretnél ebédet készíteni…, vagy sokkal inkább olyan emléket teremtenél, amelyet a családod még hosszú évek múlva is mosolyogva idéz fel?